A mai Finnország területére – az utolsó jégkorszaki jégtakaró visszahúzódása után – az első emberek a Kr. e. 9. évezred második felében érkeztek. Kr. e. 8000 körül létrehozták a kundai régészeti kultúrához tartozósuomusjärvi kultúrát, mely kb. a Kr. e. 6. évezred végéig létezett. A lakosság kontinuitását hangsúlyozó egyik legújabb elmélet szerint lehet, hogy e népesség a finnugor alapnyelvet megelőző uráli alapnyelvet beszélte. Akorai fésűs kerámia kultúra korszaka a Kr. e. 5. évezred végéig tartott, majd keletről az átvették az agyagedények új díszítő stílusát – megkezdődött a tipikus fésűs kerámia kultúra korszaka, mely kb. a Kr. e 4. évezred közepéig tartott. Ez a változás a finn kutatók szerint egy új, finnugor nyelvet beszélő népesség bevándorlására utal a Finn-öböl környékére. A Kr. e. 4. évezred végétől balti hatás (csónak alakú harcibalta kultúra) érte a fésűs kerámia kultúrájának népességét, majd a kettő összeolvadásából – a Kr. e. 3. évezred közepe táján – megszületett a kiukaineni kultúra. Lassanként terjed a kezdetleges állattenyésztés és a földművelés. Kr. e. 1000 körül váltak ki a lappok ősei az ún. közfinn nyelvi közösségből. A Kr. e. 2. évezred második felében Délnyugat-Finnország szoros kapcsolatban állt Közép-Svédországgal – terjedt a bronz használata. A Kr. e. 1. évezred közepén kezdték használni a vasat, majd a Kr. u. 1. évezred folyamán a földművelő életmód a szárazföld belsejében is terjedt, és a 8–9. században elérte Dél-Karjalát.

Az ún. viking-korban (9–11. sz.) a keletre vezető kereskedelmi út a Finn-öböl északi partján haladt keresztül. A vikingek (normannok) lassan csökkenő szerepét a kereskedelemben később a finnek suomi, häme éskarjalai törzse próbálta betölteni e térségben. A 11–12. században kezdődött az ún. keresztes háborúk kora. A korszak jellegzetessége, hogy fokozódott a svéd állam és Novgorod, valamint a katolikus és az ortodox egyház érdeklődése a finnek lakta területek iránt. 1150 körül került sor IX. Erik svéd király és Szent Henrik püspök Délnyugat-Finnország elleni első keresztes hadjáratára. Turkuban és környékén megkezdődött az egyházi szervezet kiépítése. A 12–13. századtól több hullámban telepesek érkeztek Svédországból, akik elsősorban a Finn-öböl és a Botteni-öböl partvidékén telepedtek le. III. Sándor pápa bullájában (1171–72) megemlíti a finnekkel kapcsolatban, hogy csak lassan terjed körükben a kereszténység.

A finneket 1226–27-ben Novgorod felől is támadás érte. Az oroszok betörtek Häme területére, a források pedig a Karjalában végzett tömeges erőszakos térítésről számolnak be. A svédek Birger jarl vezette második keresztes hadjárata a 13. század közepén Häme elfoglalásával ért véget, ekkor a svéd felségterület már a Kymi folyóig terjedt. A karjalai területekért indított harmadik keresztes hadjáratra 1293-ban került sor. A hódítások biztosítására Torgils (Tyrgils) Knutsson svéd kormányzó vezetésével elkezdték építeni Viipuri (Viborg) várát. A Svédország és Novgorod közötti háborúskodásoknak a Pähkinäsaariban (svéd, orosz és német nevén is emlegetik: Nöteborg, Orehovec, Schlüsselburg, ma Petrokreposzty) kötött béke vetett véget, amelyben meghatározták a két állam közötti határt. Karjala nagy része Novgorod befolyása alá került. Finnországot Österland (Keleti tartomány) néven Svédországhoz csatolták.

Svédországban 1351-ben lépett érvénybe – első írásos törvényként – Magnus Eriksson király föld- és várostörvénye. A Keleti tartomány arra jogosult személyei 1362-től vehettek részt a svédországi királyválasztásban. A helyi közigazgatás irányítása a királyi kézen lévő várakból történt, a nagy hatalmú várurak azonban (pl. a Grip, Tott és Bielke család) gyakorlatilag függetlenítették magukat a királyi hatalomtól. Az adóterhek változó nagyságúak voltak, de a parasztok megőrizték személyi szabadságukat, nem alakult ki jobbágyság. A fontos hatalmi tényezővé fejlődött turkui püspökség a finn kultúra bölcsőjévé vált. Ekkor már finn fiatalok is tanulhattak híres európai egyetemeken. A kereskedelem a városokban kezdett összpontosulni (Turku, Porvoo, Viipuri, Rauma, Ulvila, Naantali).

1397-ben Svédország Dániával és Norvégiával együtt létrehozta az elsősorban dán érdekeket szolgáló kalmari uniót, amelyben az 1430-as évektől állandósultak a háborúk. 1438-ban Satakunta megyében parasztfelkelés tört ki, melynek eredményeképpen a finnországi parasztság is elküldhette képviselőit a svéd országgyűlésre. A Sture család kiemelkedő tagjai által vezetett unióellenes harcokban Finnország Svédország gazdasági bázisául szolgált. A 15. század elején Finnország saját legfelsőbb bíróságot kapott.

Erik Axelsson Tott kormányzó 1475-ben kezdte építtetni Olavinlinna várát Svédország további keleti terjeszkedésének támogatására. A Moszkvai Nagyfejedelemség és Svédország között kitört háborút (az ún. „régi viszálykodást”, 1495–1497) lezáró novgorodi béke nem változtatott a korábbi határokon, azonban a békekötés ellenére a svéd Keleti tartomány (Finnország) határai a gyakorlatban folyamatosan tolódtak keletre és északra.

A kalmari unió felbomlása után Svéd-Finnországban I. Vasa Gusztáv lett az uralkodó (1523–1560), aki 1527-től protestáns abszolutizmust vezetett be, kisajátította az egyházi javak nagy részét, és megteremtette Svédország nagyhatalommá válásának feltételeit. A reformációt Finnországban Mikael Agricola turkui püspök vezette. Az ő fordításában jelent meg 1548-ban finn nyelven az Újszövetség. A király 1550-ben megalapította Helsinki (Helsingfors) városát, hogy ezzel is támogassa a németek visszaszorítását a Balti-tengeri kereskedelemben. A finnországi városok életében és gazdaságában fontos szerepet játszott a németajkú lakosság is.

1555–57-ben újabb háború zajlott Svédország és Oroszország között, mely elsősorban Savo megyében okozott nagy pusztítást. 1556-ban I. Vasa Gusztáv hercegség rangjára emelte Finnországot, melynek hercegévé fiát, Jánost (a későbbi III. János svéd királyt, 1568–1592) tette meg. János Turkuban feleségével, Jagelló Katalinnal fényes reneszánsz udvart tartott fenn. III. János király 1581-től használta a Finnország nagyhercege címet. A század utolsó negyedében vívott svéd–orosz háború („hosszú viszálykodás”, 1570–1590) terheit elsősorban a finnek viselték. Az 1595-ös täyssinäi (tjavzinszki) béke alapján Svéd-Finnország keleti határa Savo keleti lakott területei mentén haladt északnak, egészen a Jeges-tengerig.

1596–97-ben zajlott a finn történelem legnagyobb parasztháborúja („buzogányháború”), amelyet Klaus Fleming helytartó vert le. A századvégi belső viszályokból győztesként kikerülve Károly herceg (1604-től IX. Károly) 1599-ben megszerezte Finnországot a katolikus III. Zsigmond király híveitől, és 50 nemest kivégeztetett. A 17. század elején vívott újabb svéd-orosz háborúskodást lezáró sztolbovói békében (1617) Oroszország lemondott a Ladoga-tó nyugati és északi partvidékéről és Ingermanlandról (Inkeriről). Ezeken az ütközőzónáknak tekintett területeken a svéd állam nagy adókat vetett ki, és erőszakosan terjesztette az evangélikus hitet, ezért a helyi (főleg karjalai) lakosság tömegesen menekült az Oroszországhoz tartozó területekre. Az elköltözöttek helyére evangélikus finneket telepítettek (inkeri finnek).

II. Gusztáv Adolf (1617–1632) svéd király uralkodása idején Finnországot közvetlenül a birodalmi adminisztrációhoz csatolták. A Keleti tartományban svéd lett a hivatalos nyelv, ismét svéd ajkú lakosság áramlott Finnországba. A század első felében és közepén P. Brahe főkormányzói tevékenysége (1637–1640, 1648–1654) minden téren jótékony hatást gyakorolt a finnországi fejlődésre. 1640-ben megalapították a Turkui Akadémiát (a Helsinki Egyetem jogelődjét). 1642-ben megjelent a teljes Biblia finn nyelven. Finnország jelentős kereskedelmet bonyolított le Stockholmon keresztül. 1680-ban került sor az ún. nagy redukcióra, amelyben XI. Károly (1660–1697) nyomására a rendek beleegyeztek abba, hogy a korábban elajándékozott birtokok ismét visszakerüljenek a korona birtokába, majd 1682-ben önkényuralkodóvá nyilvánították a királyt. A hatalom központosításával svédesítési hullám is együtt járt, mely tiltakozást váltott ki az ún. fennofilek körében. Az 1696–97-es nagy éhínségben elpusztult a finnek közel egyharmada.

A nagy északi háborúban (1700–1721) egész Finnország orosz kézre került: az 1714-től 1721-ig tartó ún. „nagy viszálykodás” idején a legtöbb pusztítás Pohjanmaa (Ostrobotnia) és Ahvenanmaa (Åland) vidékeit érte. Az 1721-ben, Uusikaupunkiban (Nystadt) megkötött béke alapján Oroszországhoz került Ingermanland, Délkelet-Finnország valamint Karjala nagyobbik része. Finnország továbbra is Svédország része maradt, mely ugyan elvesztette nagyhatalmi pozícióját, de mégis revánsra készült Oroszország ellen. A következő orosz–svéd háborút (1741–43) lezáró turkui békében Hamina és Lappeenranta városa is Oroszországhoz került, az új határt a Kymi folyó mentén húzták meg.

A rendek 1738-ban kezdődött uralmának, amely korlátozta a királyi hatalmat, III. Gusztáv (1771–1791) államcsínye vetett véget 1772-ben. A század folyamán a politikai csatározások ellenére Finnország gazdasága fejlődött, létrejöttek az alapvető iparágak (fém- és faipar, textilművesség), és 1765-től külkereskedelmi jogot kaptak Pohjanmaa megye (Ostrobotnia) városai. Elsősorban kátrányt és fűrészipari termékeket vittek ki Finnországból. Az újabb orosz–svéd háború idején a III. Gusztáv (1771–1792) királlyal szemben álló finnországi tisztek megalapították az Anjalai Szövetséget, mely Finnország autonómiáját orosz fennhatóság alatt kívánta megvalósítani. Ezen irányzat legkiemelkedőbb képviselője G. M. Sprengtporten volt, aki már 1786-tól orosz szolgálatban állt.

A 19. század elejének Napóleon által indított háborúi és a hatalmi viszonyok átrendeződése megváltoztatta Finnország helyzetét is. A tilsiti békében (1807) Finnország Oroszország érdekszférájába került. Az 1808–09-es ún. „Finnország háborújában” a finn területeket oroszok szállták meg. A haminai békében (1809) Svédország lemondott Finnországról Ahvenanmaa szigetével (Ålanddal) együtt. Az 1809-es porvooi országgyűlésen I. Sándor cár esküt tett a finn (svéd) alkotmány betartására, és a finn népet a nemzet rangjára emelte. Finnország négykamarás rendi országgyűléssel és saját kormánnyal (szenátus) rendelkező autonóm nagyhercegségként lett Oroszország része: az evangélikus egyház és a korábbi adminisztráció és igazságszolgáltatás, valamint a svéd nyelv hivatalos státusa érintetlen maradt. Maga a cár vette fel a nagyhercegi címet, a finnországi közigazgatás élére pedig főkormányzót nevezett ki. Szentpétervárott létrehozták a Finn Ügyek Bizottságát.

A Finnországgal mintegy kísérletező liberális cári politika (I. Sándor) a későbbiekben sok vitát eredményezett: az oroszok visszavonható kegynek, a finnek szinte szövetségi szerződésnek értelmezték. 1812-ben a nagyhercegség fővárosa Turku után Helsinki lett, és egyesítették Finnországgal a korábban elcsatolt Viipuri (Viborgi) Kormányzóságot (Régi-Finnország). A vámhatárok megszüntetése jótékonyan hatott a finn iparra és kereskedelemre. 1811-ben megalapították a Finn Bankot. Nyugat-Finnországban a kereskedelemben és a közlekedésben svéd orientáció érvényesült, míg Kelet-Finnország egyre inkább Szentpétervár felé fordult.

I. Miklós cár idején fokozódott a finn autonómiára nehezedő nyomás. A nemzeti ébredés első hullámát követően (ez az ún. turkui romantika időszaka) 1831-ben megalapították a Finn Irodalmi Társaságot. 1835-ben jelent meg a Kalevala első, majd 1849-ben bővített kiadása. Az eposz és gyűjtője-összeállítója, Elias Lönnrot rendkívüli módon hozzájárult a nemzeti öntudat erősödéséhez, a nemzeti mozgalom kialakulásához.

A krími háború idején, amikor Oroszország ellenfelei Törökország segítségére siettek, az oroszok ellen fellépő angol–francia flotta ágyúzta Finnország partvidékét. Az 1860–1880 közötti időszakra gyors gazdasági és kulturális fejlődés volt jellemző. A pénzreformmal (1860–1865) Finnországnak saját pénze lett, a márka. Fejlődött az ország közlekedése is. A Saimaa-csatorna megnyitását (1856) követte a Helsinkit Hämeenlinnával összekötő első vasútvonal átadása. 1867–68-ban volt Finnországban az utolsó nagy éhínség.

Az országgyűlés több mint fél évszázad utáni újbóli összehívása (1863–64) visszatérést jelentett az alkotmányos kormányzáshoz. II. Sándor cár liberális törvényei és rendeletei elősegítették az új társadalmi formára való áttérést. Az 1863-as nyelvrendelet a svéd mellett másik hivatalos nyelvvé a finnt tette meg. 1878-tól Finnország saját hadsereggel rendelkezett. A J. V. Snellman által ösztönzött, a finn nyelvű kultúra és a gazdaság fejlődését célul tűző ún. fennomán mozgalom Y. S. Yrjö-Koskinen vezetésével Finn Párttá alakult. Válaszul kialakult a svéd érzelmű értelmiség mozgalma és kezdetben a liberálisok is külön tábort alkottak.

A birodalom egységesítésére irányuló orosz törekvések az 1890-es években érték el Finnországot. Az 1899-es februári manifesztumban II. Miklós korlátozta Finnország alkotmányát, megkezdődött az ún. „első elnyomás” korszaka (1899–1905). Finnországban tiltakozó népmozgalom kezdődött, és 1899-ben több mint félmillió aláírást gyűjtöttek. 1901-ben feloszlatták a finn hadsereget, megkezdődik a finn fiatalok kényszersorozása az orosz hadseregbe. 1903-ban diktátori hatalommal ruházták fel Ny. Bobrikov főkormányzót, aki a következő évben merénylet áldozatává vált. A két részre oszlott Finn Pártból az ófinnek tárgyalásos megoldást, míg a nemzeti liberális ifjú-finnek passzív ellenállást hirdettek.

A 19. sz. végén megújulóban volt az ipar, a mezőgazdaságban az állattenyésztés volt a vezető ágazat. A földnélküliek és zsellérek nagy száma szociális feszültséget eredményezett, évtizedeken keresztül folytatódott a kivándorlás Finnországból. Az 1899-ben alapított Munkáspárt 1903-tól Finn Szociáldemokrata Párttá vált. Az 1905-ös oroszországi események hatására ősszel általános sztrájk kezdődött Finnországban, megjelent az ún. Vörös Kiáltvány. A cár kénytelen volt visszavonni a finn alkotmányba ütköző rendeleteit. A nőknek is szavazati jogot adó 1906-os demokratikus választási reform következtében egykamarás parlament (Eduskunta, Riksdag) jött létre. Az 1907-es választásokon a Finn Szociáldemokrata Párt győzött, a 200 mandátumból 80-at szerezve meg.

1908-tól ismét egységesítő, oroszosító tendenciák érvényesültek a központi politikában, amelyet a „második elnyomás korszakának” neveznek (1908–1916). Az 1910-ben hozott cári manifesztum a nagyhercegség alkotmányának megszüntetését irányozta elő, de kivitelezése nem sikerült. Az 1916-os választásokon ismét a szociáldemokraták arattak győzelmet. 1917-ben az Ideiglenes Kormány újólag helyreállította az autonómiát, majd feloszlatta a parlamentet, mert az önmagára ruházta a hatalmat Finnországban (hatalmi törvény). Az októberi választásokon a polgári pártok kerültek többségbe, P. E. Svinhufvud alakított kormányt.

Az országgyűlés 1917. december 6-án független köztársaságnak kiáltotta ki Finnországot, melynek függetlenségét Szovjet-Oroszország (1918. január 4-én), majd Franciaország, Svédország és Németország is elismerte. Ezzel az aktussal teljesedett ki a finnek nemzetté válása. A finn nép a történelmi események és természeti katasztrófák következtében eleinte igen ingadozó létszámban, a 19. századtól pedig folyamatosan gyarapodva jutott el napjainkig.
A finn népesség számának alakulását mutatja a következő táblázat:

1918. január 28-án Helsinki és Dél-Finnország a Finn Szociáldemokrata Párt radikális szárnya által vezetett vörösök kezébe került. Az időközben Vaasába menekült kormány, mely Finnország középső és északi területét birtokolta, a finn hadsereg vezetőjévé tábornoki rangban az egykori cári tisztet, C. G. E. Mannerheimet nevezte ki. A januártól májusig tartó polgárháborúban – amelyben a Németországban kiképzést nyert finnek, az ún. jääkärik is részt vettek a fehérek oldalán – a kormányerők német segítséggel legyőzték a Szovjet-Oroszország támogatását élvező vörösöket. A harcoknak és a terrornak összesen kb. 30 000-en estek áldozatul.

A fehérek győzelme után Svinhufvudot kormányzóvá választották. A parlament német nyomásra 1918 őszén Frigyes Károly hesseni herceget választotta királynak, aki a világháborús német vereség miatt nem foglalhatta el trónját. Végül az antant támogatását élvező Mannerheimet választották kormányzóvá. 1919 tavaszán az USA és Nagy-Britannia is elismerte Finnország függetlenségét. Az év nyarán megszületett finn alkotmány széles körű hatalommal ruházta fel a köztársasági elnököt. A liberális K. J. Ståhlberg lett az első köztársasági elnök (1919–1925). A finn mellett a svédet is hivatalos nyelvnek ismerték el. A finnországi svéd lakosság (különösen a nemesség és az értelmiség) az eltelt évszázadok során meghatározó szerepet játszott Finnország történelmében. A 19. század végétől befolyásuk rohamosan csökkent, az egykori vezető szerep helyett fokozatosan a nyelvi kisebbség szerepkörébe kerültek. A svéd (nyelvű) népesség arányának alakulását mutatja a következő táblázat:

A Szovjet-Oroszország elleni harcokban finn önkéntesek is részt vettek Észtországban és Kelet-Karjalában. 1920-ban megszületett az Ahvenanmaa (Åland) önkormányzatáról szóló törvény, majd októberben aláírták a Finnország és Szovjet-Oroszország közötti tartui békét: Finnország megkapta a Barents-tengernél lévő Petsamo (Pecsenga) vidékét, de Kelet-Karjalát nem. 1920-ban Finnországot felvették a Nemzetek Szövetségébe, mely a Finnország és Svédország közötti vitában (1921-ben) Finnországnak ítélte a svéd nyelvű Ahvenanmaat (Ålandot).

A politikai helyzet stabilizálódása után rendezték a földkérdést is. Lehetővé tették a zsellérbirtokok megvásárlását, és megkezdődött a földnélküliek földhöz juttatása (Lex Kallio, 1922). A polgárháború okozta sebek sokáig éles választóvonalat húztak a szocialista és a polgári pártok között, utóbbiakat még a finn és svéd nyelvűek közötti ellentétek is megosztották. Az 1920-as években általában a centrumhoz tartozó Agrárunió és a jobboldal volt kormányon, annak ellenére, hogy a választásokon rendre a Finn Szociáldemokrata Párt szerezte a legtöbb szavazatot. A liberálisok támogatottsága fokozatosan csökkent. A külpolitikában Finnország kezdetben a balti államokhoz és Lengyelországhoz közeledett.

1924-től politikai jobbratolódás kezdődött. L. K. Relander (1925–1931) elnöksége végén érte el Finnországot a gazdasági válság. A kommunizmustól való félelem és a jobboldali radikalizmus a Lapua-mozgalomban (Lapua finn város) öltött formát, amelyet a kommunistaellenes törvények (1930) meghozatala után 1932-ben oszlattak fel (mäntsäläi államcsíny-kísérlet), majd fokozatosan csökkenni kezdett a szélsőjobboldal népszerűsége. Svinhuvfud (1931–1937) elnök idején stabilizálódott a belpolitika, majd 1937-ben K. Kallio elnöksége alatt már az Agrárunió és a Finn Szociáldemokrata Párt alkothatott koalíciót, amelynek eredményeképpen fontos politikai, szociális és gazdasági intézkedések születtek. Sikerült enyhíteni a finn–svéd nyelvi ellentéteken is. Finnország elsősorban agrárország maradt, de gyorsan fejlődött a papír-, fűrész- és fémipar. A nemzeti jövedelem évente átlagosan 4,4%-kal növekedett. A finn külpolitika 1935-től egyre inkább skandináv (semleges) orientáltságúvá vált. Finnország 1932-ben megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval.

A Molotov–Ribbentrop paktum (1939. aug. 23.) titkos záradékában Finnország a Szovjetunió érdekszférájába került. A Szovjetunió 1939 őszén Leningrád védelmére hivatkozva területi követelésekkel lépett fel Finnországgal szemben. A szovjet–finn tárgyalások nem vezettek eredményre. Megindult a szovjet hadigépezet. Az 1939. november 30-án kezdődött ún. „téli háborúban” a finn haderő megállította a szovjet támadást, de 1940. március 13-án kénytelen volt elfogadni a moszkvai béke feltételeit: Nyugat-Karjala és más területek (Finnország területének kb. 10%-a) elvesztése mellett a Szovjetunió Hankóban katonai támaszpontot létesített. Az elveszített területekről kb. 420 000 ember menekült át Finnországba. Letelepítésük, munkába állításuk bonyolult feladatot jelentett Finnország számára.

K. Kallio elnök halála után R. Ryti lett az elnök (1940–44). A II. világháború idején bizalmi viszonyt alakítottak ki a kormány és a parlament között, az összes (legális) párt részt vett a kormányzásban. Szövetségesek hiányában 1940–41-ben Finnország Németországhoz kezdett közeledni. Engedélyezték, hogy Észak-Finnországban német katonák lépjenek be az ország területére, és felvonulási területként használják azt. Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Finnország feladta semlegességét (mivel szovjet légitámadások érték), és június 25-én belépett a Szovjetunió elleni háborúba. Finnország és Németország között nem volt hivatalos szövetségi szerződés, finn részről a közös ellenség elleni harccal magyarázták az együttműködést. Az ún. folytatólagos háború először finn sikereket hozott. Finnország visszafoglalta a Szovjetunió által 1939–40-ben elcsatolt területeket, valamint Kelet-Karjala egy részét, s így Finnország megszálló országgá is vált. Az 1944-es nagy nyári szovjet offenzíva megállítása után szeptember 19-én kötötték meg a szovjet–finn fegyverszüneti egyezményt, amelynek feltételeit az 1947-es párizsi békeszerződés is megerősítette. A II. világháborúban összesen 86 000 finn esett el, és 57 000-en szereztek maradandó sérüléseket.

Az 1944-es fegyverszünet értelmében visszaállították az 1940-es határokat, a Szovjetunió megkapta a Petsamo-vidéket, 50 évre bérbe vette a Porkkala-félszigetet (de ténylegesen csak 1955-ig bérelte), valamint Finnország kötelezte magát, hogy Lappföldről kiűzi a német csapatokat, és 300 millió dollár jóvátételt fizet. Az elsősorban ipari termékekben kifizetendő jóvátétel hozzájárult a magas színvonalú finn ipar létrejöttéhez. Finnország gazdaságának talpra állítása érdekében a Marshall-segélyt ugyan nem vehette igénybe, de jó viszonyt ápolt az USA-val, ami előnyös kölcsönökben is megnyilvánult. Mindezek eredményeképpen a finn gazdaság néhány év alatt ismét növekedési pályára állt.

A politikai és társadalmi rendszer, így a skandináv típusú pártszerkezet sem vátozott meg alapvetően a II. világháborút követően, jellegzetessége maradt ugyanakkor a nagy agrárpárt központi, időnként meghatározó szerepe. Jellemző volt továbbá a munkásmozgalom megosztottsága, másrészt a nyugat-európainál erősebb baloldali radikalizmus. Szovjet nyomásra korábbi vezető politikusokat háborús bűnösként börtönbüntetésre ítéltek 1946-ban (R. Ryti, V. Tanner és mások). Ehhez szükség volt az alkotmány megváltoztatására.

1948-ban Moszkvában aláírták a szovjet–finn Barátsági, Együttműködési és Segítségnyújtási Egyezményt, amelyben nem szerepelt automatikus segítségnyújtás. Finn részről sikerült azt a kiegészítést is elfogadtatnia a másik féllel, hogy Finnország kívül kíván maradni a nagyhatalmak közötti vitákból. Ez a szerződés 1991-ig volt érvényben. A Mannerheimet (1944–1946) követő köztársasági elnökök: J. K. Paasikivi (1946–1956) és U. K. Kekkonen (1956–1982) megteremtették a finn külpolitika semleges irányát (Paasikivi-Kekkonen vonal), amely a Szovjetunióval fenntartott jó kapcsolatokra támaszkodva biztosította Finnország függetlenségét. Sikerült meggyőzni a Szovjetuniót, hogy Finnország felől nem fenyegeti semmilyen veszély. Finnország 1955-ben lépett be az Északi Államok Tanácsába, s ugyanebben az évben nyert felvételt az ENSZ-be is.

A II. világháború után a kommunisták vezetésével baloldali tömegmozgalom alakult ki, gyakoriak voltak a sztrájkok és a demonstrációk, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az elkövetkező években a törvényhozás és a kormányok figyelmet fordítsanak a szociális problémák megoldására. 1945-től 1948-ig a kommunisták által vezetett Népi Demokratikus Unió a Finn Szociáldemokrata Párttal és az Agrárunióval alakított kormánykoalíciót, a kommunisták azonban néhány év elteltével kiszorultak a hatalomból. 1948-ban szociáldemokrata kisebbségi kormány alakult, majd az Agrárunió játszott vezető szerepet. A kommunista vezetésű Népi Demokratikus Unió csak az 1960-as években került be ismét a kormányba. 1961-től kezdve mind a bel-, mind a külpolitikában egyértelműen Kekkonen elnök akarata érvényesült. 1973-ban a finn parlament egy kivételes törvény segítségével 1978-ig hosszabbította meg Kekkonen elnök megbizatását. 1966-tól két évtizeden keresztül a centrista-baloldali koalíciók jellemezték a kormányokat.

A hidegháború idején a finn–szovjet kapcsolatokban fellépő zavarokat (1948, 1958–1959, 1961) a finnek ügyes politikával elhárították. A finn pártok kínosan ügyeltek arra, hogy politikájukkal semmilyen szovjet érdeket ne sértsenek. A gazdasági életben sikeresen megtörtént a termelési szerkezet átalakítása, szoros, és Finnország számára is előnyös gazdasági kapcsolatok épültek ki a Szovjetunióval. Az óriási és igénytelen szovjet piac közelsége hatalmas megrendeléseket eredményezett a finn ipar és mezőgazdaság számára, Finnország pedig a Szovjetunióból szerezte be energiahordozó szükségletének jelentős részét. A papíripar mellett fejlődött a fém- és gépipar és a hajóépítés. Finnország lassanként ipari országgá vált.

A gazdaság fejlődése azonban jelentős társadalmi feszültségek között zajlott. A munkanélküliség miatt 1950–1980 között több mint 420 000-en telepedtek át Svédországba. Közülük sokan amint tehették, visszatértek. Az 1960-as évektől érezhetően nőtt az életszínvonal, Finnország északi típusú jóléti állammá vált. 1961-től társult tagja lett az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA) (majd rendes tagja 1986-tól), 1973-ban kötött szabadkereskedelmi egyezményt az EGK-val, és együttműködési egyezményt a KGST-vel. 1975-ben Helsinkiben tartották az első Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet (EBEÉ). Az erős és ütőképes hadsereggel rendelkező Finnország 1956 óta rendszeresen részt vett az ENSZ békefenntartó akcióiban.

Kekkonent betegsége miatt M. H. Koivisto (1982–1994) váltotta fel az elnöki székben. Az 1980-as évek elejétől fokozatosan csökkent a kommunista párt támogatóinak száma. 1987-ben a Nemzeti Koalíció nyerte meg a választásokat, majd 1991–94 között a Centrumpárt és a Nemzeti Koalíció kormánya következett. Finnország 1992-ben kérte felvételét az EK-ba. Az 1994-es népszavazáson a szavazók 57%-a támogatta a tagságot. 1995. január 1. óta Finnország hivatalosan is tagja az Európai Uniónak, s ugyanakkor csatlakozott a NATO Partnerség a békéért programjához, és megfigyelői státussal rendelkezik a WEU-ban.

A 80-as évek látványos gazdasági fejlődését a 90-es évek elejétől gazdasági recesszió váltotta fel. 1994-ben a munkanélküliek száma elérte a félmillió főt, a munkaképes lakosság létszámának 21%-át. A munkanélküliség a javuló exporteredmények ellenére is csak lassan csökken. 1994-ben M. Ahtisaarit közvetlen, kétlépcsős választással választották köztársasági elnökké 6 évre. 1995-ben a szociáldemokrata P. Lipponen megalakította ún. szivárvány-kormányát, amelyben a Nemzeti Koalíció mellett a Baloldali Unió is helyet kapott. 1999-ben ugyanez a koalíció maradt hatalmon. Az 1980-as évektől kezdve stabil kormányok jöttek létre, amelyek kitöltötték teljes hivatali idejüket.

2000-ben az elnökválasztás második fordulójában T. Halonent megválasztották a Finn Köztársaság első női elnökének. Beiktatása egybeesett az alkotmánymódosítás hatályba lépésével, mely a parlament javára csökkentette az elnöki hatalmat.

http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/egyestort/finn/finntort.html

(Bereczki András)